Kedves Barátaim!

Holnap, október 3-án esedékes a Tanári Fórum első találkozója, azonban Ági is, én is úgy gondoljuk, hogy a szeptemberi hajtás, az osztályok és a tan kerekének beindítása után nagyobb a szükség arra, hogy erőinkkel gazdálkodva örömöt varázsoljunk a magunk és a diákok életébe, mint sem csoportterápiára, hiszen hosszú év áll előttünk, és olyan égetően sürgős megbeszélnivaló, amit add-uram-isten-de-azonnal egyeztetnünk kellene, nincs.

Eddig a jó hír. És most pár szó arról, ami nyugtalanít.

Októbert írunk egy olyan tanév után, amikor többen közülünk hittek a tanítás tartalmi és formai racionalizálásának lehetőségében, a tanárok és a diákok munkáját egyaránt súlyosan akadályozó terhek megszüntetésének országos és helyi, alternatív megoldásainak jövőjében.

A Tanítanék mozgalom szárnyaszegetten, felemás eredményekkel, fülét és farkát behúzva próbálja megőrizni a látszatot: elértünk valamit. Az ország közvéleménye bólogató Jánosként konstatálja: igen, hőzöngtek a félművelt, inkompetens kockásingűek, megkapták, amit akartak, van három hónap szabadságuk, béremelést is kiharcoltak, most pedig elégedetten bégetnek, ahogyan azt eddig is tették, ha már az adófizetők zsebéből lopják a pénzt.

Talán sarkítok, de a többség valóban úgy véli, minden elcsendesült.  És joggal.  Igaz, a tavalyi 21-23 órarendi óra helyett a tantestület 70 %-ának (és ez a középiskolák zömére igaz!) idén 25-27 alapórát kell ellátnia, igaz, a szakkörök, a konzultációk, az egyéni fejlesztés, a kapcsolattartás mind ez után kezdődik, és ha még ez is beleférne a 32 órába, nem javítottunk, nem készültünk az órára, nem voltunk színházban, nem olvastunk, nem írtunk, nem beszélgettünk a saját gyermekeinkkel, mindez igaz, ahogyan az is igaz, hogy mindez megbosszulja magát, hiszen a megbetegedések száma már novemberre elviselhetetlenné teszi a hétköznapokat, vagyis  a szülő reklamál, túl sok a szakszerűtlen óra, és hát nem elképesztő? A végén mi magunk tehetünk önnön nyomorúságunkról.

 Kérem, emlékezzetek az elmúlt évek tavaszaira. Azokra, akik a kimerültség miatt estek ki hosszabb-rövidebb időre a munkából, a türelmetlenség perceire, az elhallásokba fulladó hozzászólókra. Ma még vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy ők a gyengék, az ok csakis bennük rejlik, én azonban nem osztom ezt a véleményt. Úgy gondolom, ha bármi fontos, akkor az éppen a tanárok munkakörülményeinek a javítása, a nyugodt, átgondolt, örömteli oktatás feltételeinek a megteremtése.

Ezért kérem, segítsetek, hogy itt, a Telekiben megfogalmazhassuk,  mi az, amit helyi szinten meg tudunk, meg lehet valósítanunk, mi az, amin változtatnunk kell, amit jobbá tehetünk (csak könyörgöm, ne a cseber és a veder mintájára), mi történjék  azokkal az értékes kezdeményezésekkel, amelyeket itt és most valamilyen kacifántos törvényrendelet miatt nem tudunk keresztülvinni, de érdemes volna nem kihajítanunk az ablakon, hogy holnap ne elölről kezdjük a véget nem érő sziszifuszi hadjáratot.

Végül egy utolsó kérdés. Valóban minden a legnagyobb rendben van? Ennyi? A mozgalom megbukott és mi húzzuk tovább az igát? Mert akkor minden korábbi felvetés fölösleges.

Vasárnap van.  A tanmenetek már majdnem elkészültek. Tegnap ájultan bámultam a plafont, éjjel a gondolatok űzték el az álmomat. Az nem lehet, hogy ez a jövő. Az nem lehet, hogy csak én érezném, hogy ez így nem jó, hosszútávon kártékony, emberölő. Ha így volna, nyugodt, békés hétvégét kívánok.

A jó hír ismételten: a hétfői Fórum elmarad.

Sok szeretettel és tisztelettel:
Juli

Láng Júlia