Kedves Kati Néni!

Fehér köpenyében állt az osztály előtt, zsebében az agyonkoptatott radírját szorította, emlékszik? Emlékszik, amikor az első padban ülő Gyuri dühében mindent lekotort az asztaláról, és Ön milyen szelíden, milyen bátorítóan guggolt oda mellé, és kérte meg, hogy szedje össze a holmiját? Emlékszik még, hogy a kis Vizy-féle iskola tantermének ódon berendezésében (amelyben még az édesapám is tanult) milyen feszengve és örömteli izgatottsággal ültünk, mi gyerekek, mindannyian?

Nyomot hagytak bennem a kapcsolódási pontjaink: az év azonos napján születtünk, és mindketten balkezesek vagyunk. És a különbözőségek: Önt másnapra anyakönyvezték, és átszoktatták a jobbkezes írásra, de a jobb kezét mindig követte a ballal…

Emlékszem a kerek ó-ira, a szorzótáblára, az egytáldödöllére, A 87-es nagy hóra, derékig ért az iskolaudvaron, hogy lefagyott a teteje, a játékszakkörre, a buszos kirándulásokra az A-sokkal.

Gyermekkorom egyik legmeghatározóbb barátságát Önnek köszönhetem – ha áttételesen is. Hányszor ültem Önöknél, fiával, Sanyival a Super Mario előtt, hány húsvétkor mentem meglocsolni Évit és Önt, mennyi közös élmény: iskolaújság, Rapülők-riport, tandem-bicikli.

Soha nem láttam Önt szomorúnak! Soha nem éreztem bizonytalannak! Kivételes pedagógus Ön! Ön, aki mintául szolgált a szobámban berendezett játék-tantermekhez, Ön, akit egész pályámon alapul vettem, akit tudat alatt mindörökké hordozni fogok személyiségemben, akihez soha nem fogok felérni.

Mintegy 10 éve találkoztunk utoljára. Ön sírt az örömtől, mert büszke volt rám, emlékszik? Bár elmondhatnám, hogy mennyire fontos volt nekem mindig az Ön ideája, bár még egyszer beszélhetnék Önnel! Nem tehetem.

Isten Önnel, Kati néni!

Pukli István